Borsosberény története

A falu első írásos említésével 1274-ből, majd 1282-ből találkozhatunk, mikor a szomszédos jenői telepesek /hoszpeszek/ szerepelnek aberényi földek bérlőiként. Diósjenő , kedvezményezett méezővárosi és vámoshelynek kijáró ranggal, vonzotta a betelepülőket. A XIII. Század végére a környéken található terület már nem volt elegendő a népesség eltartására , s ezért volt szükség a szomszédos települések földjeinek bérlésére.

1393-ban a Lossonczy család birtokába került a falu. 1470-ben Madách László és János Gárpár nyerétk el a falut Mátyás királytól. A adách család a vármegye egyik legősibb familiája. Későbbi leszármazottja Madách Imre, Az ember tragédijájának szerzője.

A török dulás alatt a falu szinte teljesen elpusztult. A megpróbáltatások ellenére azonban újra éledt. 1715-ben mér 18 adóköteles házat találtak itt.

Mária Terézia szabályozni kívánta az uralkodó földesurak és a jobbágyság viszonyát, amely azonban nem állt a főnemesek érekében. Mária Terézia 1767-ben megjelent úrbéri rendelelével valósította meg elképzeléseit. A rendelet végrehajtásához azonban, a tényleges helyzet pontos felmérésére volt szükéség. Ennek érdkében készült el a kérdőív, amely a Kilenc Pont /Novam Puncta/ néven vált ismertté. A Nógrád megyei felmérésre 1770-1771-ben került sor. A borsosberényi bevallást az alábbiak tették:

Török Mihály főbíró, Gergely Mihály törvénybiró, Molnár János, Király Mihály, Sógor András, Sándor András, és Balla György esküdtek. A körzség kedvező adottságait tárgyaló pontnál az alábbi bejegyzést találjuk: „Szőlőhegyük van, szántóföld türhető, rét meglehetős, a Duna Verőcénél két mérföldre van, Vác harmad mérföldre, ahol a szegénység kapálással és egyéb munkával keresi kenyerét.”

II. József idejében (1785) a borsosberényi földek háromnegyed részét a Balogh nemzetség, egyharmadát a váci püspök birtokolta.

1848-as eseményeket lelkesedéssel fogadta a falu.Úgy határoztak, hogy a nap örömére kiteszik a templom tornyára a nemzeti lobogót.

Világostól 1945-ig A XIX. Század másokik fele sem múlhatott el megpróbáltatások nélkül. 1866-ban a félelmetes kolera szedte álozatait, 1888-ban és 1900-bab pedig ismét tűzvész pusztított a településen. Mindezek ellenére a XIX. Század másokik felében népesség növekedés figyelhető meg.

A XX. Század viszonylagos nyugalomban indult. 1904-ben már arra is gonoltak a gazdák, hogy szövetkezve nagyobb eredményt érhetnek el, s ezért november 20-án melakították a Boros-Berinkei Gazdák Szövetkezetét..